Két hete még elképzelni sem tudtam volna, hogy telnek a napjaim most, és hogy milyen tájak jellemzik a belső világomat! Erős érzések kísérik a mostani eseményeket bennem! Egyfelől örülök, hogy itthon van az egész családunk egyszerre, bár nincs hétvége és nincs iskolai szünet sem! Jó együtt lenni, élvezzük egymás társaságát, még a közös étkezések utáni közös rendrakás is jól esik! Mindenki végzi a feladatait, de belefér a kölcsönös segítség, a vidámság, a mozgás, a filmnézés is. Ez egyfelől nagyon jól esik a kollégiumi “vasárnap délután indulni kell” életérzés helyett. Másfelől az érzés, hogy a szüleinkkel, barátainkkal nem találkozhatunk személyesen, fájdalmasan érint! A bizonytalanság megterhelő. Meddig fog ez még tartani? Milyen lesz, ha véget ér? A zsigereimben érzem, hogy nem fog már soha ott folytatódni, ahol abbahagytuk! Tudunk-e tanulni ebből a leckéből? Milyen érték születik most éppen? Mi az, amit veszteségként el kell engednünk már örökre? Hogyan változnak a kapcsolataink? Mit hoz az összezártság, és mit az elszigeteltség? A jelenért vagyok hálás.